Spinoza meghatározása szerint: „A szeretetnek az a vágya vagy törekvése, melynél fogva aki a szeretet hasonló indulatából velünk jót tett, azzal mi is jót tenni iparkodunk. A hálában érzelmi és akarati mozzanat foglaltatik. Az érzelmi az, hogy viszonozzuk azt a jóindulatot, melyet tapasztaltunk. De minthogy ez a jóindulat tettekben nyilvánult, az a kívánságunk támad, hogy a jótéteményt, amennyire lehet, viszonozzuk. A hála tehát a szeretetnek és a jótétemények hasonlóval való viszonzása. Az emberek azonban sokkal inkább készebbek a bosszúállásra, mint a jótétemények viszonzására.''
Gondoljuk azokra az alkalmakra, amikor egy szorult helyzetből kiszabadulva felsóhajtunk: „hála Istennek". Miért is adunk hálát? A láthatatlan segítségért, ami saját butaságainktól és hibáinktól mentett meg. Ugyanígy minden nap hálát kell adnunk azért, hogy élünk, mindazért amink van, legyen az bármilyen csekélységnek tűnő dolog.
Leginkább a családtagokért, szeretteinkért, párunkért és a barátokért kell hálát adnunk, akik fáradhatatlanul azon munkálkodnak, hogy bennünket szeressenek és hibáinkkal, gyarlóságainkkal együtt elfogadjanak. A problémák és mindennapi gondok forgataga azonban olyannyira magával ragad bennünket, hogy elfelejtünk köszönetet mondani és hálát adni. Mint az életben szinte mindent, a hálát is gyakorolni kell!